Ghost life 1.

Hosszú percekig bámultam rá... nem volt meglepődve, semmi, nem csodálkozott, nem sikított, nem kapott frászt, csak nézett és mosolygott rám... aztán folytatta a pakolászást...
- Te tényleg látsz engem? - léptem mögé, nem jelentett problémát a bejutás hozzá...
- Igen, de látom téged ez meglep... de... elég sok dolgom van...
- Eléggé meglep, mivel a testemet a kórházban felejtettem...
- Tudom, hogy szellem vagy... számomra ez nem újdonság... de el kéne menned...
- De hogy lehet, hogy te látsz engem?
- Nem mondhatom el... - morgolódott... - nem haragszol, most elég sok dolgom van...
- Látom nagyon zavarlak...
- Eléggé... - válaszolt flegmán...
- Akkor minek integettél?
- Francba... tűnj már el... - mordult rám...

Az ablakon át távoztam. Vissza indultam a testemhez... Bosszantott, hogy végre valaki lát, de nem hajlandó foglalkozni velem...
A kórházban már csend volt... ilyenkor este ritkán láttam embereket...
- Nem változott eddig... de ma többször változott a szívritmusa... mintha felidegesítenék... aztán minden visszatért... - suttogta egy nővérke...
- Hihetetlen, hogy szegény lány mit élt túl...
- Remélem rendbe jön... - mondta az előbbi... A nővérpultnál lebzseltem rendszeresen... izgalmas pletykákat terjesztettek... vicces volt. A kórházi dolgozók összes titkát tudtam már...
A testem mellett ültem újra. A fiún járt az eszem. Miért viselkedett olyan furcsán... bunkó volt...

- Moon Smith-hez jöttem - hallottam egy hangot kintről... ki látogat engem ilyenkor...
- Lejárt a látogatási idő...
- Kérem, nagyon fontos lenne... megígérem, hogy gyorsan végzek...
- Rendben, de csak most az egyszer...
Magam sem tudom miért, de elbújtam az egyik paraván mögé. Az ajtó nyílt és ott állt ő... a testemhez lépett... a nővérke, pedig magára hagyta velem...
- Nem tudom merre jársz, de nem szeretném, hogy haragudj rám... - mosolygott a testemre...
- Itt vagyok... - néztem rá mérgesen az ablak mellől...
- Nahát... szóval Moon... nagyon sajnálom, hogy olyan... voltam veled, de tudod... igazad van... nem normális dolog hogy látlak téged... és a családom sem túl normális, ezért örülnék, ha többet nem jönnél oda...
- Semmi akadálya... az asztalra ülve bámultam magamat...
Lehajtotta a fejét...
- A fenébe is... szeretnélek újra látni... de félek, hogy csak bajt okozok...
- Miért?
- Nem mondhatok semmit... sajnálom...
- Rendben... mi lenne, ha... bejönnél hozzám néha? És akkor beszélgethetnénk...
- Ebben benne vagyok, de nem ígérek semmit...
- Azért én várni foglak... - mosolyogtam rá... végre valakivel tudtam beszélni és ez nagyszerű volt...
- Most mennem kell... nincs kedved "elkísérteni"?
- HAHA nagyon vicces... - néztem rá csúnyán...
Az utcák kihaltak voltak. Csendben sétáltam mellette. Lehajtott fejjel közlekedett, mintha csak félne, hogy valaki meglátja...
- Régen is láttál szellemeket?
- Igen, de erről nem beszélhetek...
- Rejtély vagy...
- Sajnálom... de nekem sem könnyű...
A házunk elé értünk...
- Innen ne gyere tovább, még meglátnának...
- Mi?
- Franc... - morgott megint... - vedd úgy, hogy nem mondtam semmit... kérlek...
- Hmmm...
- Megígérem, hogy legközelebb többet mondok, de most menj...
Azzal faképnél hagyott...
Sokáig, csak kóboroltam, de végül a nagyi házában a szobámban telepedtem le. Bámultam őt az ablakon át. Próbáltam bízni benne, de nem könnyítette meg a dolgomat. A hangulatingadozásai nagyon zavaróak voltak... "megláthatnak" kik? talán a családja is látja a szellemeket? Csomó kérdésem lett volna, de tudtam, hogy falba ütközök, ha letámadom... Az ablakból bámult rám... mosolyra húzta a száját...
- Jó éjt... - hallottam a hangját...
- Neked is... - válaszoltam csendesen...
Reggel a konyhában kísértettem... a nagyi biztos nem élvezte a közelségemet, mert ügyetlenül állandóan levertem valamit, aminek köszönhetően már már a szívroham kerülgette, ezért úgy döntöttem, jobb, ha magára hagyom kicsit.
A kórházban változatlanul unalmas volt a légkör... a testem mozdulatlan... újra megpróbáltam "magamba feküdni", de semmi...
A nagyi pár órával később megérkezett... mosolyogva
- Hallom volt bent nálad a szomszéd fiú... a nővérkék nagyon pletykásak...
- Remek, máris lebuktunk... - motyogtam
- Az az Andrew kedves fiú, nem is ismer téged, mégis meglátogatott...
- Ha tudnád...
Némán ült tovább...
- Ha hinnék benne azt mondanám, hogy otthon kísértetek járnak... - motyogta végül... - talán te vagy az...
Mosolyogtam...
- Most mennem kell... Joe elvisz ma táncolni... - nevetett fel hangosan...
Néztem az ablakból, ahogy eltűnik a szemem elől...