Húsz évesen már képes voltam eldönteni, hogy mit akarok. Mostohaapám megvető pillantások kíséretében pakolt a kocsiba...
- Na mi van? Ma már ki se mozdulsz onnan? - kérdezte bunkó stílusban
- Mi közöd hozzá? Miattad van minden... eszükbe sem jutna elmenni, ha te nem lennél...
Duzzogva visszament a házba a következő csomagért.
- Minden nap hívlak... - ölelt meg a húgom amikor búcsúztak...
- Rendben és, ha baj van, akkor is szólj!
- Oké.
Anyám sértődötten elsétált mellettem... David pedig jót mulatott ezen... legszívesebben kikapartam volna a szemét... elvette a családom eszét...
David nem egészen egy éve csapódott be az életünkbe, azóta megbabonázta az anyámat, aki a világ végére is követte volna, húgom áldozat volt, 17 évesen még nem dönthetett úgy, hogy velem marad... Christine hisztije felesleges volt és hetek alatt lassan megadta magát. Anyám viszont vérig sértődött, hogy én nem megyek velük világgá...
Azon meg pláne bepöccent amikor Christine velem akart maradni...
Mikor elmentek a ház olyan üres lett, hogy döbbenten tapasztaltam a magány rám telepedő ürességét...
- Carry, merre jársz? - kérdezte a főnököm Clair, amikor elbambulva ácsorogtam az édességüzlet közepén...
- Bocs, csak tudod... gondolkoztam... olyan nagy az a ház én meg tök egyedül maradtam... - leültem egy székre.
- Miért nem keresel lakótársat? - az öreg hölgy egész életében a macskáival élt LA-ben... - Jó dolog lehet... és jó esély, hogy végre szerezz barátokat...
- Clair... elég vagy te nekem barátnak...
- Ugyan... ki élvezni egy öregasszony társaságát... fiatal vagy... miért nem mész bulizni...
- Áh... nem nekem való... szeretek itt lenni, meg otthon...
Az idős hölgy nevetve megölelt...
- Na de munkára, nemsokára hoznak, valami új csokit... csináljunk neki helyet.
Mikor végeztem, már késő volt, de mégsem hazafelé vettem az irányt, miután Clairt kitettem a házánál, egy kutyamenhely felé indultam, régi vágyam volt ez, de David állítólag allergiás volt a kutyákra... hát majd most megmutatom neki...
A menhely kapuja még nyitva volt, így behajtottam. Béna parkolás után lenyomtam a kilincset és azonnal ugatás csapta meg a fülemet.
- Jó estét - köszönt rám egy fiatal lány.
- Szia, szeretnék kutyát! - támadtam le rögtön
- Akkor a legjobbkor jöttél... Épp vacsizni fognak, van kedved segíteni?
- Naná - lelkes voltam. Amikor megláttam a zsákokat, kételkedtem hogy a magam 165 centijével és 48 kilójával segíteni tudok a körülbelül hasonló karakterű lánynak... de bebizonyosodott, hogy kicsi a bors de erős...
Emily nagyon szerette a kutyákat...
- Itt is lakom, mert nincs túl sok pénzem lakásra... meg amúgy is... jó nekem itt a kutyák között...
- Figyelj csak, tudom, hogy furcsa, mert most találkoztunk, de nekem van egy hatalmas házam, és úgyis olyan üres, mit szólnál, ha nem csak kutyát, hanem téged is örökbe fogadnálak?
- Viccelsz??? - boldogan ölelt át. - Majd megbeszéljük, mennyit fizessek jó?
- Persze... de most segíts, kell valaki aki a házat őrzi...
Végül két kutyával és újdonsült lakótársammal a kocsiban plusz hatalmas zsák kutyakajával távoztam a helyszínről...
 |
| Harry |
 |
| Rosy |
Emily hamar becuccolt, alig volt holmija. Rosy és Harry, szintén rögtön otthon érezték magukat, de Harry kényelme elég aggasztó volt. Német dog létére is hatalmas volt és rögtön elhelyezkedett a kanapén... Rosy a kis mopsz, pedig a lábai közé feküdt...
Annyira nyugodtak voltak, hogy Emily meglepődött...
- Ez csoda, mennyire otthon érzik magukat...
- Biztos mert itt vagy te is... amúgy milyen meglepő, hogy két ilyen kutyust kiraknak...
- Hát ha tudnád...
Töltöttem egy pohár bort mindkettőnknek, majd letelepedtünk a kutyák mellé és végighallgattam Em élettörténetét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése